S. Balázs Lívia:
A halál és a lélek, Rábaköz hiedelemvilágában


"A halál hatalom: aki meghalt, az nemcsak az életet, de a halált is ismeri, tehát többet tud, mint mi, nem csak a világosságban ismerõs, de a sötétség számunkra ismeretlen erõivel is jó viszonyban van. A halotté a sötétség ... a halotté a múlt, amely ezerszer több, mint a mi jelenünk, a halott körülvesz minket, mint a jelent a múlt és a jövendõ." (1) Magyar László sorai kifejezõen szemléltetik azt a sajátságos, örök viszonyt, amely az élõk és a halottak között feszül. A "más világba" távozott, tudóvá magasztosult halottal szemben ott állnak az élõk. Az élõk, akik szoronganak, mert ismeretlen az a másik világ, s megmagyarázhatatlan maga a halál ténye is. A mindenkori kultúra feladata, hogy ezekre a kérdésekre választ adjon, s a kritikus helyzetek átélésére viselkedési sémákat írjon elõ.

"A halállal kapcsolatos hiedelmek, a temetési szokások és rítusok nagyon sokáig élnek. Évezredek is átfutnak felettük ... Sokszor több történelmi, sõt több történelem elõtti korszak hiedelemvilága, több nép hiedelemrendszere keveredik." (2)

Tanulmányomban a Rábaköz falvaiban élõ halállal kapcsolatos hiedelmeket szeretném vizsgálni, terjedelmi okok miatt a teljesség igénye nélkül. Adataim nyolc községben - Bágyogszovát, Bodonhely, Bogyoszló, Egyed, Pásztori, Rábapordány, Rábaszentmihály, Szany - 1976, 1987, 1994-95, 1996-ban történt gyûjtésre alapozódnak.

Parasztságunk lélekképzete rendkívül összetett. Magában foglalja az õsi, honfoglalás elõtti sokoldalú képzetek töredékeit éppúgy, mint a kereszténység testre és lélekre leegyszerûsített elképzelését. Az õsi, a léleknek legalább két, vagy három összetevõjét feltételezõ elképzeléseknek már csak nehezen kideríthetõ nyomaival találkozhatunk.

"A legkezdetlegesebb lélekszemlélet az, amely a lelket, az életerõt felbonthatatlanul a testhez, illetõleg valamilyen szervhez ... például a szívhez és a májhoz, vagy a vérhez kötik." (3) A "meghasad a szíve" általánosan ismert kifejezés mögött lévõ tartalom talán éppen a szervlélek megmaradt emléke. Ennek illusztrálására álljon itt, egy pásztori községbõl származó történet:

"A nagypapa rettenetesen szerette a nagymamát. Aztán amikor a nagymama meghalt, egyhetire a nagypapa bement az elsõ szobába, hogy imádkozzon a feleségéért. Várták, de csak nem jött ki. Bemennek, hát ott ül szépen, meg volt halva. Nem tudott a felesége nélkül tovább élni. Azt mondják, meghasadt a szíve szegénynek. " (B. Mné, Rábapordány)

Magasabb szintû az a lélekszemlélet, amelyben egy szabad, a testtõl elkülönülõ lélek alakul ki. "A kereszténység elõtti magyarság a léleknek legalább két összetevõjét különböztette meg: a lélegzetlelket, amelyet lényegében az életfunkciókkal azonosított, s a képmáslelket, amely inkább a személyes adottságokat határozta meg. Az utóbbi idõlegesen - súlyos betegség, önkívület, álom állapotában - elhagyhatta a testet, s oda visszatérhetett, míg ha az elõzõ távozott a testbõl, az egyet jelentett a halállal." (4) Ennek a képzetnek emléke a lélek szó és annak tagjai, mint pl. a Mihályi községben használatos "léletel" (lélegzik) (5) továbbá az ilyen országszerte ismert szólások, mint: kileheli a lelkét, kirepül belõle a lélek, stb. (6)

"A népi hitvilág azon különös elképzelése, hogy egy másik én ... képes az emberi testbõl kiszállni és ugyanoda visszatérni, alapját képezi számos ismert prózai népköltészeti alkotásnak. Ezek közül a Guntram-monda ... nagy elterjedettsége folytán kimagaslik." (7)

A XVIII. század végén lejegyzett Guntram-mondában az alvó ember szájából lelke állatalakban távozik, s majd mikor oda visszatér, teste megelevenedik. Ennek a felfogásnak a nyomai bukkannak fel abban a Szanyban gyûjtött történetben, amelyben a csecsemõ szájából kijövõ kígyó megölése a gyerek halálát okozza:

"Mesétík, hogy eccer a kisgyereket - még ollan szopós korba vót - kitettík az udvarra. Hát, mennek ki, láttyák ám, hogy a gyerek szájábúl meg egy kígyó mászik ki. U megijettek, agyonvertik. De a kisgyerek az meghótt eccerre. Áthûtötte neki a beleit, vagy mi. Bement ugye a tejszagra, mer a kígyó az szereti a tejet." (M. G. Szany)

A Guntram-monda magyar változataiban a lókoponyába távozó, majd visszatérõ lélek legtöbbször egér, béka, lepke, bogár, kígyó. Érdekes átfedésnek tûnik, hogy az általam gyûjtött "haláljós állatok" között legtöbbjük megta1álható, mint ahogy a madárfélék is, amely a magyar néphitben a lélek leggyakoribb megtestesítõi:

Ha valaki tavasszal fehér lepkét lát elõször, az meghal (Egyed).
Ha a béka tollal a szájában bejön a konyhába, valaki meghal a házban (Pásztori).
Ha álomban méhek szállnak a lakásba, a rokonságban lesz halott, ha csípnek is, a családban (Egyed).
Ha szürke lóval álmodik valaki, halott lesz a környezetében (Egyed).
Ha a kakas éjfél elõtt kukorékol, valaki meghal a házban (mindegyik vizsgált községben ismert).
Ha az ablak elõtt huhog a bagoly, halott lesz a házban (mindegyik községben ismert).
A kakukk, ha kérdezik, megmondja, hogy meg hány évig élünk (mindegyik községben ismert).
Ha a vakond az ajtóban túr, kitúr valakit (Rábapordány).
Ha a kutya tutul éjjel, meghal valaki a házban (mindegyik községben ismert).
Ha a halott még nincs eltemetve és esik az esõ, hamarosan új halott lesz a faluban (Rábaszentmihály).
Ha valaki után kinyílik az ajtó, meghal (mindegyik községben ismert).
Ha feketét lát valaki álmában, a környezetében fog valaki meghalni (Egyed).

Álomban még, a már meghalt rokonok, ismerõsök lelkei is bejelenthetik, vagy jelezhetik a közelgõ halált. Megdöbbentõen vall errõl az a hangfelvétel, amelyet egy kedves adatközlõmmel készítettem néhány hónappal halála elõtt:

"Mindenszentek óta iccaka, most már ezekbe a napokba, mind azokat álmodom, akik vótak, rígiek, akiket ismertem, meghótak. Azok mind megjelentek. Mindegyikke kezet fogtam. Beszigetiink. Aszongyák:
- Anna, tudod, hogy most boldog vagyok?
- Mér?
- Még egyszer láthatlak.
- Jól van, Isten segítsen utadra. Majd elmegyek én is oda, ahun ti vagytok, nemsokára.
Aztá reggel ollan renajszt vagyok." (K. Vné, Rábapordány)

Az utolsó halott is adhat jelet a soronkövetkezõnek:
"Itt most, mielõtt a Laci meghalt, egy asszont temettek. A Laci ott állt megkövütten a temetis után még tíz percig. Mint akinek elõérzete van. Merõn csak nízte azt a sírhantot - és uramfia, û vót a következõ." (H. Sné. Bogyoszló)

A megszemélyesített halál kísértete is megjelenhet a vég órájában a kiválasztottért, s hiába próbál az élõ ellenállni, elõbb-utóbb magával viszi a lelket. Az ebben való hit olyannyira élt az emberekben, hogy a halálmaskarával való ijesztgetés halálossá is válhatott.
"Eccer egy asszonnak azt jósúták, hogy meg fog halni, de nem hitte el. Lefekütt este, eccercsak úgy éjfél fele, valaki megfogta a lábát. Ollan hideg kéz vót. Fölijedt rá, hát az ágya elött ollan világos kört látott. Annyira kétsígbeesett, hogy kiugrott az ágybul, átfutott a szomszídba. Bezörgetett, hogy gyüjjenek gyorsan. Át is mentek és az asztalon találtak valamit. Õriztík egísz íjjel aztán az asszont. Másnap aztá nem vót semmi. Harmadnap íjjel, pontban íjfilkor aztán ugyanez vót. A szomszídok hallották, hogy sikoltott az asszon. Mire átgyüttek, má halott vót. Mégiscsak beteljesût a jóslat." (H. Jné, Bágyog)
"Keresztanyám meséte, hogy egyszer egy ember beõtözött lepedõbe. Ollan vót, mint a halál. Élt aztá egy igen fílõs asszon. Ez az ember igen haragudott rá, hát ahho kopogott be. Hát az asszon kinízett és gyorsan becsapta az ajtót. Igen megijedt. Szót a firfi ó:
- Juliska néném, eresszen be!
Ezt ollan filelmetesen mondta és huhogott közbe. Hangot aztá utána semmit se hallott. Másnap megtaláták az asszont a szobába. Meg vót halva." (M. Fné, Szovát)

A fentiekben felsorolt jelenségek, jóslások idõhöz nem kötöttek. Idõponthoz kötött haláljóslás, a karácsony este sütött tollas pogácsa megsütése. Minden pogácsa egy-egy családtagot jelképez, s amelyik pogácsába tûzött toll elég, az a családtag meghal a következõ évben. Ugyancsak Szenteste éjszakáján végezték azt, az idõk folyamán szerelmi jóslássá szelídült rítust, amelynél éjféli harangszókor háromszor körbe kellett futni a házat meztelenül, s így, benézve az ablakon a következõ év elsõ halottját pillanthatták meg. A szerelmi jóslássá alakult változatban a jövendõbelit. (Pásztori)

A testbõl szabadult lélek képzete jelenik meg a távollévõ családtag halálát bejelentõ történésekben. Ezek mindegyikében olyan szituáció áll elõ, mintha egy láthatatlan kéz cselekedne. A Rábaközben az alábbiak jellemzõek:

A szentkép, vagy szerettük képe leesik a falról és kettéhasad.
A tükör hosszában kettéhasad.
A pohár magától szétrobban (általában a meghalt által gyakran használt pohár).
Az óra megáll abban a pillanatban, amikor a távollévõ hozzátartozó meghal.
A bútorok hangosan recsegnek (elsõsorban a szekrény ).
Ha leszalad egy csillag, valaki meghal (archetipikus magyarázat). (7)
A temetõ felett fénylõ karika jelenik meg.

Ugyanezekkel a jelenségekkel találkozhatunk a hiedelemmondákban és memorátumokban is.
"Ûtünk, a család odabenn a rekamén. Eccercsak egy borzasztó nagy reccsenés. Körülnízünk, semmi. Eccercsak megin, aztán meg megin. Nem gondútunk mi rá, tínyleg. Eccercsak gyütt a levél Pestrül, hát ugyanabban az órában halt meg a sógorom, mikor a borzasztó nagy reccsenéseket hallottuk." (B. Lné, Egyed)
"Élt itt egy szegin ember, meg a felesíge. Ezeknek vót egy fiuk. Aztán mikor gyütt a háború, azt is bevüttík katonának. Egyik este, amikor má lefeküttek, hatalmas szélvész meg esõ vót. Abban a pillanatban, amikor az asszon ki akart nízni, hogy mi van, a szobában kettéhasadt a tükör. Nagyon megijedtek, mert ez a halált jelenti. Dehát csak lefeküdtek és akkor éjjel, mind a ketten azt álmodták, hogy elesett a fiuk. Harmadnapra meggyütt a jelentís, hogy meghótt a gyerek." (K.A., Bodonhely)

"Mikor itt voltak a menekültek, ittfelejtettek egy poharat. Ilyen kehelyszerû pohár volt. Eccer, benn vagyunk a szobában, eccercsak egy nagy durranás, csörömpölés, hát a pohár szanaszíjjel szóródott szilánkokra! Hát azt mondták, biztos ennek a gazdájával valami történt. Aztán meghallottuk, hogy abban az idõben halt meg közöttük valaki." (Cs. Lné, Rábapordány)

"Még gyerek voltam. Anyám testvérénél voltunk. A temetõ felé laktunk, aztán amikor hazafelé a temetõútra értünk rá - az egész család látta - hogy mi volt, hullócsillag-e? Ott keringett magasan az égen egy nagy fényes karikaféle. Akkor anyám felnézett és azt mondta: gyerekek, meghalt Matild néni! Õ anyámnak a húga volt, tényleg meghalt szegény." (Cs. Gné, Rábaszentmihály)

"A halál pillanatát úgy tekinthetjük a közösség szempontjából, hogy a rendszer védtelen marad egy külsõ erõvel - a túlvilág erejével, a Halállal -, szemben...a környezet által végzett cselekedetek lényegében mind arra irányulnak, hogy alkalmazkodjanak ahhoz a pillanathoz, amelynek révén az elõbb még élõ élettelenné, valami mássá alakul át. Ennek az átalakulásnak a magyarázata képezi valamennyi nép halálképének alapját." (8)

Attól a pillanattól, hogy az elhunytból "elszáll a lélek", a közösséggel való kapcsolata megszakad. Az élõnek többé nincs hatalma felette. A közösséget ebben az idõszakban szabályozó pogány és keresztény eredetû rítusok a szabadult lélek könnyebb távozását és az élõk nyugalmának elõsegítését egyaránt szolgálják. Összefonódnak bennük a gyakorlati szükség diktálta cselekedetek az irracionálisnak tûnõkkel:

Amikor a haldoklónak bevégeztetett, kinyitották az ablakot, az ajtót pedig bezártak, nehogy huzat legyen. A lélek szabad eltávozását igyekeztek így elõsegíteni.
A halott szemét azonnal lezárták, mert másképp eljött valakiért a házban.
A ha1ál pillanatában analógiás cselekvésként megállították az órát, s temetés végéig úgy hagyták.
Ugyanilyen analógiás cselekvés motiválta a halott feje mellé állított két gyertya meggyújtását, amely segítségével jobban látta a másik világba vezetõ utat, de az örök világosságot is jelképezte.
A halál után a tükröket letakarták, vagy befelé fordították, mert ha belelátott a ha1ott, tükörképe visszatarthatta a távozásban.
Valószínûleg ugyanehhez a képzethez tartozhat az a szokáscselekvés is, hogy a halottat mindig az ajtó felé ravatalozták fel, meggátolván azt a lehetõséget, hogy az ablakon át távozó lélek meglássa saját arcát.
A temetõben is fejjel a falu felé temették el az elhunytat, mert azt tartották, hogyha visszalát a faluba, nem érzi jól magát.
A halott állát felkötötték, nehogy a lélek visszaszálljon. (A visszasírással rokon szituációt eredményezhetett.)
Az ágynemût, szalmazsákot, s a halotton lévõ ruhákat el kellett égetni az állát felkötõ kendõvel együtt. A halottmosó vizet a kerítés tövébe öntötték, mert az élõre ártó hatással lehetett, s az eltávozott lélek is nyugtalanná vált.
A halottat meg mosdatták, hogy tisztán lépjen az Úr színe elé.
Amikor férfi halott volt Szanyban, a gatya ráadásakor az öltöztetõk odahívták az özvegyet, s megkérdezték: bokorra, vagy csomóra kössük-e a madzagot? Ha "bokorra" volt a válasz, az asszony még férjhez kívánt menni, s így adta tudtul férje lelkének, nehogy a jövõben emiatt háborgassa.
Ha a halott valamit kért, hogy adják vele az útra, nem tagadhatták meg, mert másképp, lelke addig járt vissza, amíg valamelyik halottal (annak koporsójába téve) utána nem küldték.
Rosszat mondani nem szabadott a halottról a közelében, mert meghallhatta, s ezért nem tudott megnyugodva távozni.
Az elhunytat nem sirathatták nagyon, mert a visszasírás esete következhetett be, s a lélek élet és halál mezsgyéjén rekedhetett.
A koporsót családtag nem szegelhette le, mert - a néphit szerint - akkor õ lett volna a következõ halott a családban.
Amikor a koporsót kivitték a házból, minden széket felforgattak, mert másképpen a halott magával vitte volna a szerencsét. Tulajdonképpen a szokáscselekvés hátterében az az elképzelés áll, hogy a rendetlenséggel a halott lelke számára idegenné teszik a környezetet, s oda nem kíván többé visszatéri.
Bágyogszováton a koporsó kivitelekor összehívták a baromfiakat, majd hirtelen szétkergettek õket. Talán a lelket akartak így, szimbolikusan elkergetni, amelynek halál utáni megjelenési formáját fõképp madár képében képzelték el, s úgy tartották, hogy temetésig a ház körül tartózkodik.
A koporsó kivitelekor arra is vigyáztak, hogy az istállóban minden állat az utca felé nézzen, mintegy utolsó pillantást vetve gazdájukra, mert másképpen egy év múlva egy állatot magával vitt volna a halott. A szokásban talán a hajdani lovas temetkezések és halottnak szánt lóáldozatok emléke élhetett megszelídült formában.
Ugyanehhez a képzethez kapcsolódott az a szokáscselekvés, hogy a temetés alatt az egyik szomszéd az istállóban eloldotta az állatokat, háromszor körbeforgatta, majd vagy visszakötötte, vagy pedig az udvarra kizavarta õket.
Ugyancsak ez motiválta azt a rítust, amelynél a gazda halála után az istállóban bottal megütötték az állatokat, hogy "emlékezzenek", s nehogy a halott magukkal vigye õket. A "csak rokonnépeknél található õsi szokás" (9) a gazdaasszony halála esetén a baromfiakra is vonatkozhatott.

A halottas menetet harangszó kísérte, s akik ta1alkoztak vele, keresztet vetettek, s az "Adj Uram örök nyugodalmat neki" kezdetû imádságot mondták el le1kiüdvéért, ezzel megadva a ha1ottnak kijáró tiszteletet. A férfiak ka1apjukat is levették.

A temetõkapunál egy pillanatra megálltak a koporsóva1, mert a hiedelem szerint ilyenkor váltotta le a "strázsáról" az új halott az elõzõt.

Halált elõrejelzõ jóslássa1 a temetés kapcsán is találkozhatunk. Ha valaki a befedett sír mellett mélyen besüppedt a földbe, arról azt tartották, hogy "õt kívánja magával vinni a ha1ott".

Az elföldelés után a temetésen részt vevõk felkeresték legutoljára elhunyt hozzátartozójuk sírját, s ott imát mondtak. Valószínû, hogy a megemlékezõ ima eredetileg mindenhol azt a kérést fog1alta magába, hogy rokonuk lelke vegye pártfogásba az új halott lelkét. Ilyen jellegû imáva1 sajnos már csak Rábaszentmihályon találkoztam a vizsgált községek közül:

"Drága szeretett halottunk, aki ekkor, meg ekkor meghaltál - mondtuk névre, hogy ki vagy -, aki ott fekszik, fogadd a lelkit, követe te vagy, fogadd szeretettel! Igyekezz a jó Istenhez imádkozni te is, a lába elé borulni! A most eltemetett halottat fogadd magad mellé! Ámen" (G. Gyné, Rábaszentmihály)

A túlvilágra távozott lélek, ismerõsök általi pártfogásának hite villan fel egy bogyoszlói asszony csodálatos vallomásában:

"Mindig mondják: minek mísz el minden temetísre ?
Azért megyek, hogy énelém is sokan gyüjjenek, mikor megyek az örök bíró elé." (H. Sné, Bogyoszló)
Moody, klinikai halálból visszatért interjúalanyai ugyancsak beszámolnak arról, hogy a "Fény" felé menve, elhunyt hozzátartozók, ismerõsök "szellemei" fogadták õket (l0)
A kör bezárult? Lehet, hogy az évezredeket átvészelõ képzetek az "igazság, a bizonyosság" töredékei, csak képtelenek vagyunk összerakni? Ki tudja?


Jegyzetek:

(1) Magyar László: Bevezetés a kisértettanba. Bp. 1989. 19.
(2) Csiszár Árpád: A hazajáró 1élek = A Nyiregyházi Jósa A. Múzeum Évkönyve VIII-IX. 1967. 170.
(3) Pais Dezsõ: A magyar õsvallás nyelvi emlékeibõl. Bp. 1975. 196.
(4) Kunt Ernõ: Az utolsó átváltozás. Bp. 1987. 188.
(5) Kiss Jenõ: Mihályi tájszótár. Bp. 1979. 52.
(6) O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. 2. kiad. Bp. 1976. 431.
(7) Hannjost, Lixfeld: A Guntram-monda Paulus Diaconusnal = Eth. LXXXI. 1970. I36.
(8) Kunt E. i.m. 116.
(9) Timaffy László: Kisalföldi halottas hagyományaink = Mûhely. 1991. 3. sz. 23
(10) Moody, Raymond A: Fény a kapun túl. Bp. 1994.