Horváthné Takács Judit:
Azt beszélik a faluban… (Humoros történetek, nagyotmondások)


A történetek valóságközlõ tartalma miatt sem a történetekben szereplõ személyek teljes nevét, sem az elbeszélõk adatait nem hozom nyilvánosságra. A nevek említése nélkül köszönöm meg rábaszentmihályi és rábacsécsényi mesélõkedvû adatközlõim segítségét.


Hun a ríszem?
Sz. Kálmán kántortanító szenvedélyes horgász volt. Többször elõfordult, hogy véghorgairól a gulyások elcsenték a zsákmányt. Egyszer megleste a tolvajokat, akik éppen arról beszélgettek, hogy a tanítónak fogják eladni a gyönyörû halakat. A két gulyás megegyezett abban, hogy melyikük viszi be a zsákmányt és mennyit kér érte.
- Tanító úr szípen kírem, lenne egy kis eladó halam! - köszönt be a tanító lakásába V. Gyula.
- Hozd beljebb! - hívta a tanító.
Amikor belépett a konyhába, a tanító bezárta mögötte az ajtót és jól elverte botjával a legényt.
- Itt az ára, most már mehetsz! - mondta a mester.
Pár házzal arrébb várta V. Gyulát társa F. Józsi.
- No köllött a hal?
- Köllött hát!
- Hun a ríszem?
- Én megkaptam a ríszemet, neked meg azt üzeni a mester, hogy menj be érte!
F. Józsi is bement a részéért. Õ is megkapta.


Ki tartja a kukacomat?
T. Jenõ gyakran kivitte magával a húgát horgászni. A kislány nem horgászhatott. Az õ feladata a földigilisztákat tartalmazó edény õrzése volt. Egy alkalommal elúszott az ígéretes hal
- Ez miattad történt Roza! Te vagy az oka, hogy elment a hal! Túl sokat beszélsz! - mérgelõdött a kis horgász.
Persze ebbõl vita és veszekedés lett. A kislány sértõdötten indult haza.
Jenõ könyörögve kiáltott utána:
- Ne menj el kis Roza! Gyere vissza! Ki tartja az én kukacomat, ha te elmész?


A turpisság
H. Gyula rábaszentmihályi plébános nagyon szeretett horgászni. Egyszer halászlé vacsorára hívta barátait. Kiment a Rábára, hogy megfogja a halászlébe valót, de nem akadt semmi a horgára. Szerencséjére találkozott a halásszal, aki szívesen adott neki halat.
- Aztán el ne árulja senkinek, hogy magától kaptam a halat! Ha megkérdezik, mondja azt, hogy én fogtam! - kérte a pap.
- De plébános úr! A tízparancsolat tiltja a hazugságot! - mondta a halász.
- Ez nem hazugság. Ez turpisság. - bölcselkedett a pap.


Egy igazi hal
T. Jenõ egyszer kisfiát is kivitte horgászni.
- Ennek a halnak mi a neve? - kérdezte a kisgyerek az elsõ hal kifogásánál.
- Paptetû - válaszolta az apa.
A következõ zsákmánynál a kisfiú megint megkérdezte, hogy mi a hal neve.
- Barátfarka - mondta az apja.
A harmadik kapásnál egy gyönyörû ponty akadt a horogra. A kisfiú nem kérdezett semmit, hanem örömmel kiáltotta:
- Ez aztán már nem a plébános úr tetûje, de még csak nem is a farka, ez egy igazi hal!


A csali
A Rábán horgászott a pap. Nem kedvezett neki a szerencse. Vele átellenben egy másik pecás rövid idõn belül több halat is fogott.
- Mi a titka annak, hogy annyi halat fogsz? - kérdezte a pap.
- Megnyálazom a csalit mielõtt a kapocsra fûzöm! - válaszolta a horgász.
Eltelt egy kis idõ. A pap türelmetlenné vált.
- Hiába nyalogatom a csalit, így sem fogok semmit!
- Mivel horgászik plébános úr? - érdeklõdött a horgász.
Kukaccal! - válaszolta a pap.
- Hát ez a baj - mondta a horgász - én paprikás kenyeret fûzök a horogra.


Miért nincs Rábacsécsénynek papja? (1)
A pap Rábaszentmihályról járt át misézni Rábacsécsénybe. A csécsényiek úgy döntöttek , ha már van egy templomuk, akkor hoznak bele papot is. Persze a szokásos járandóságot nem tudták fizetni a plébánosnak, ezért egy olcsóbb papot szerettek volna. Páran elmentek a püspökhöz, de nagy izgalmukban az olcsóbb pap helyett, ócskább papot kértek. A püspök közölte velük, hogy ócskább pappal nem rendelkezik, mert minden papja egyformán hirdeti Isten igéjét. Bosszankodva kérdezte a küldöttektõl:
- Mondják, Csécsényben nincs okosabb ember, aki eljöhetett volna ide, hogy papot kérjen a falunak?
- De van, csak az elöljáróság elment községkant venni - válaszolták a küldöttek.


A sírhely
M. néni az egész családjának megváltotta a sírhelyet a rábaszentmihályi temetõben. Természetesen az elõre megváltott sírhelyek gondozása a tulajdonosra hárult. Egyszer M. néni kapálgatta a talpalatnyi területet. Az egyik falubeli megkérdezte tõle:
- Kié az a sír M. néni?
- A lányomé meg a võmé lesz, ha megérik - válaszolta M. néni.


A temetkezési segély
A 60-as évek elején a rábacsécsényi tsz közgyûlése, a tsz-tagok számára megszavazta a temetkezési segély folyósítását. A szavazás után pár nappal P. Gyuri bácsi megjelent az irodában.
- Kedveskéim eljöttem a temetkezési segélyemért!
- De hiszen nem halt meg maguknál senki! - mondta az elnök csodálkozva.
Gyuri bácsi így okoskodott:
- Az igaz, hogy senki sem halt meg, de én vagyok tag. A segély engem illet. Ha meghalok, azt a segélyt én már nem élvezhetem. Ezért kedveskéim és most kérem a pénzemet.


Megjött Pista
V. Pista bácsi a hullámtérben õrizte a teheneket. Estefelé felesége a szomszédban beszélgetett. Egyszer csak elbõdült az utcán egy tehén. M. néni így szólt:
Na most már mennem kell! Hallom megjött a Pista.


Hol lakik a kanász?
Rábaszentmihályon a községi kanász fizetéskor mindig alaposan a pohár fenekére nézett. Nemegyszer saját költeményét énekelve járta a falut.
Cs. János, Cs. János a kanásztok,
F. Pista, F. Pista a bujtártok,
Tíz pöngõt kír hónaponkínt,
Cs. János, Cs. János a kanásztok.
Egyszer teljes hangerõvel fújta a dalt és kereste a hazafelé vezetõ utat. Találkozott a bakterral és így fordult hozzá:
- Mondja má meg nekem, hogy hun lakik a községi kanász!
- Hiszen maga a kanász János bácsi! - mondta a bakter.
- Azt én is tudom - szólt János bácsi - csak azt nem tudom, hogy hun lakom.


A kancsal csõsz
M. Imre fát szedett a Rába fahídjánál. Odament hozzá J. József a kancsal csõsz és azzal dicsekedett, hogy milyen jól tud lõni a puskájával. Rögtön be is akarta mutatni tudományát.
- József! Maga oda lû, ahova níz? - kérdezte tõle M. Imre bácsi.
- Oda hát! - válaszolta a csõsz.
- Akkor várjon egy kicsit, én elmegyek innen! - szólt Imre bácsi.


A tudós sem tudhat mindent
A rábacsécsényi tudós N. Mártont egyszer egy beteg lóhoz hívták. Márton bácsi megnézte a lovat és megállapította, hogy csikója lesz.
- De Márton bácsi, hiszen ez a lú herílt! - mondta a megdöbbent gazda.
- A fene meg nem ette! Azt meg nem is níztem! - mérgelõdött Márton bácsi.


A tanító bére
A községi elöljárók a tanító járandóságáról vitatkoztak. Az egyik elöljáró így fordult a többiekhez:
Nem adhatunk a mesternek többet, mert a község bikájának is köll a takarmány, jobban mint a tanítónak.


A köszönet
L. Sanyi bácsi a faluban találkozott a tanítóval. A fia már kimaradt az iskolából az öreg meg úgy gondolta, hogy megköszöni a tanító munkáját. Így fordult a mesterhez:
Tanító úr kírem szípen! Az Isten áldja meg azért, amit a fiamér tett, mert tudja tanító úr, ha maga nem volna, az én fiam lenne a leghülyébb a faluban.


Mi van a tyúkkal
Régen csak nagyobb ünnepeken evett tyúkhúst a szegény ember, no meg akkor, ha a tyúk megbetegedett és ezért, - hogy kárba ne vesszék - levágták. Történt egyszer a faluban, hogy a tanítóhoz bekopogott egy gyerek:
- Tanító úr szípen kírem! Idesanyám kérdezteti, hogy elfogadna-e egy szíp tikot.
- El hát fiam, hozd csak! - mondta a tanító.
Eltelt egy hét, de a tyúk nem érkezett meg. Amikor a tanító találkozott a gyerekkel, így szólt hozzá:
- No te gyerek! Mi van a tyúkkal?
- Már meggyógyult! - válaszolta a fiú.


Hogyan kezdjük az imádságot?
Az elsõ hittanórán a gyerekek a keresztvetést tanulták. A plébános így fordult a kis Ilonkához:
- Mondd meg nekem, hogyan kezdjük az imádságot!
- Az imádságot mindig nagy betûvel kezdjük és végére pontot teszünk! - válaszolta a kislány.


Hány tehenetek van?
- Hány tehenetek van? - kérdezték a kis Sz. Ilonkát.
- Van a Szikra, van a Csákó, egy amellett, egy a fal mellett, meg még egy.


Az újjáépítés
Az 1963-as árvíz során F. Lajos háza is összedõlt. Árvizes kölcsönbõl hozzáláttak a ház újjáépítéséhez. Amikor a kõmûvesek kimérték az alapot, Lajos bácsi így sóhajtott fel:
Na a nehezin már túl vagyunk!


A három sippantás
F. Lajos társaival a szomszéd falu búcsújára igyekezett. Megbeszélték, ha valamelyikük verekedésbe keveredik, akkor füttyszóval jeleznek egymásnak:
Nem ööölig az egy sisisippantás! Háárom köll! - szólt Lajos bácsi. Az eelsõ sisisippantás fiiigyelmeztetís, a máásodik sisisippantás öösszeröffenís, a haarmadik sisisippantás haakcióba lípis.


A könyörködés
Egyszer az Ágota szobor elõtt a csécsényi M. Imre letérdelt és nagy nyögések közben így fohászkodott:
Szent Ágota! Tehozzád gyüttem könyörködni. Én vagyok a M. Anti fia, az Imre. Sok húshagyó keddi fánkot ettem, nem tudom kikakálni. Segíts!


Ágota
Valamikor a búzaszentelési körmenet az Ágota szoborig tartott. Egy ilyen körmenet alkalmával történt, hogy az elõimádkozó elfelejtette az imában szereplõ Ágota nevet. Nem akart szégyenben maradni, megállás nélkül folytatta az imát:
Áldjon meg bennünket az a szobor, amit a múlt héten a Poacik Róza meszelt fehírre.


Harmadszor
H. Jóska bácsi kisbíró a községházán egyszer-kétszer elolvasta a hirdetni való szövegét és mindig papír nélkül indult körútra. Egyszer három pontba foglalt hirdetnivalója akadt. Elkezdte az öreg:
Hirdetmény! Elõször… , Másodszor… , Harmadszor… és ekkor megakadt. Újból elkiáltotta magát: Harmadszor! Jóska bácsi ismét elhallgatott, majd egy kis idõ után bosszúsan kiáltotta: A harmadik az Istennek sem jut az eszembe! (2)


A járvány
A harmincas években ki kellett dobolni a faluban, hogy az influenzajárvány idején az emberek ne csoportosuljanak. Jóska bácsi így hirdette:
"Kiütött az influinfisztika vagy tudja a tüzes ménkû, miféle új nyavalya, ne sokat mászkáljanak az utcán!" (3)


A fedeztetés
Jóska bácsinak tudatnia kellett a lótulajdonosokkal, hogy a tavaszi fedeztetési idényre, a komáromi ménteleprõl Tét, Kóny és Rábapatona községekbe a mén lovak megérkeztek. Jóska bácsi így hirdette:
Lovaikat fedeztethetik a komáromi méntelep fõnökségivel Téten, Kónyban és Patonán.


Hátizsák a GAZ kocsiban
A rábacsécsényi vadásztársaság tagjai Gaz kocsikkal mentek ki a területre vadászni. A vadászok kiszálltak a kocsikból és elindultak a megbeszélt gyülekezõhelyre. Az útnak felét már megtették, amikor F. Pista bácsi észrevette, hogy nincs meg a hátizsákja.
- Nem láttátok a hátizsákomat? - kérdezte társaitól.
- De láttam! - szólt az egyik vadász. - Ott maradt a kiindulási helynél és én bedobtam a GAZ-ba.
- Hogy mit csináltál? Elment az eszed? Bedobtad a gazba? Most hogyan fogom én azt megtalálni?


Hol vagy?
E. néni a szúnyoghálós ajtónál csapkodta a legyeket. Az egyik légy, annak ellenére, hogy rácsapott, elrepült.
- Hol vagy te dög! - sziszegte bosszúsan E. néni.
K. bácsi, aki éppen az újságba mélyedt, felkapta a fejét és kiszólt:
- Itt vagyok drágám!


Nagyotmondások

"Gyermekként mindig tátott szájjal hallgattuk mesemondó kedves öregjeinket. János bácsi, hogyan is volt, amikor Muszkaországból gyüttek haza, de a vonat nem akart menni? Vagy: Hol is volt az a káposzta, amelyiknek levelei alá egy szakasz katona el tudott bújni? Mindig meghallgattuk az öregeket. Úgy emlékszem el is hittük a meséket." (4)


Török János történetei:
"Igen vártuk már, hogy gyühessünk haza. Egyszer csak gyün egy nagy gõzmasina. A muszkák kiadták a parancsot: Fölszállni, indultok haza magyarszkik! Rohantunk, felszálltunk s nagy keservesen elindult a masina. Egyszer csak egy dombhoz értünk, ahol végleg leálltunk. Hiába vártunk, csak nem indult el a masinánk. Mérgemben leugrottam, elkiáltottam magam: Szálljatok le, toljátok meg! Én meg fogtam egy nagy durungot, jól oldalbavágtam a masinát, mire aztán meggondolta magát és elindult. Ment is rendesen, nem kellett többé ráncbaszedni.
Nagy esõben hajtanak bennünket a ruszkik, már Ukrajnán is túl voltunk, amikor egy bozontos helyen megállítanak bennünket, mondván, hogy ez jó menedékhely lesz. Mit gondoltok mi volt? Hát akkora káposztafejek voltak, hogy egy szakasz katona is szárazon maradt volna alattuk. Éhesek voltunk, a nyers káposztalevéllel még jól is laktunk.
Hajtottak tovább bennünket, egyszer csak sok-sok méhkas elõtt kellett megállnunk. A kasok elõtt rettenetes nyüzsgés, mozgás, zümmögés volt.
Nizzük má meg - mondom - mi van ott?
Hát uramfia akkora méhek voltak, mint egy kisebb fajta malac. Hogy a nagy méhek hogyan tudtak bemenni a kasokba? Az mán az õ dolguk volt, minket hajtottak tovább.
Mikor Szibériába értünk kiadtak bennünket egy igen nagy uradalomba dolgozni. Hát uramfia, mit látok? Egy rettenetes nagy tátott szájú disznót. Szájába a darálóból egyenest folyik a dara, egy másik csõbõl meg a darához a friss víz.
A templomba is eljártunk, ugyanúgy mint itthon. Megtartottunk ott is minden ünnepet. Hát aztán János - kérdezték a komái - hogyan értettétek meg, hogy mit mond a pap? János bácsi erre már nem kis büszkeséggel válaszolta: Már miért ne értettük volna meg? Ott is magyarul mondta a pap: Dominus vobiskum." (5)
"Aki nem hitte el a meséket az megjárta. Egyszer Ilka néni is - Kiss Pista bácsi leánya - megkapta a magáét. Kiss Pista bácsi erélyes, határozott fellépésû ember volt, úgy hogy meg se próbálta senki megkérdõjelezni azt, amit mondott, mert annak aztán az Isten sem irgalmazott. Egyik alkalommal Ilka néni ott volt a gyerekekkel és kérte apját, hogy meséljen az unokáknak az olasz háborúról. Gondolta, talán jobban elmaradnak a gyerekek. Pista bácsi elkezdte a történetet. Az olasz frontról vonultunk vissza, amikor egy igen, de igen nagy házra leltünk…
Amikor Pista bácsi befejezte a mesélést nagy volt a csönd, a hallgatás. Végre Ilka néni óvatosan megszólalt:
- Idesapám ez nem lehet egészen igaz.
Erre kitört a vihar, hogy valaki, méghozzá a saját leánya meghazudtolja, no ez égbekiáltó bûn volt. Több se kellett neki. Pipáját kivette a szájából, sercintett egy éleset, sapkáját hátra tolta, aztán megindult Ilka néni felé. Közben az összes szenteket, égieket, földieket katonásan elkerítette. Persze Ilka néni a gyerekekkel együtt elmenekült. Amilyen gyorsan jött Pista bácsi haragja, olyan hamar meg is békült." (6)


Kiss Pista történetei:
"Vonultunk vissza az olasz frontról, egyszer csak egy igen nagy házra bukkantunk. Se eleje, se vége. Mondtam a legényeimnek, hogy nézzük meg mi van benne. Hát tömve volt érett naranccsal, körtével. Több se kellett a kiéhezett katonáknak, nekiestek, törték, zúzták egymást, hogy teleehessék magukat. Alig tudtam rendet teremteni közöttük, mire végre felsorakoztak. Megolvastam az embereket, 18 hiányzott. Akárhányszor számoltam, 18 hiányzott. Végül kisült, hogy mind a 18 emberem belefulladt a narancs- és körtelébe.
Gyüttem haza vonattal Pestrõl, egyszercsak megállt a vonat. Hallom ám, kiabálják: Kiss szakaszvezetõ! Odamegyek, rám néznek - jóképû gyerek voltam. Mondják, vissza kell mennem, mert gyün József fõherceg, és nekem kell vezetni a díszszázadot. Büszke is voltam, meg káromkodtam is. Mást úgysem tudtam tenni. A vonat valahol megfordult, s mentünk visszafelé. A díszszemle faintosan sikerült. Az lett a büntetésem, hogy a hercegkisasszonyt köllött egész éjszaka szórakoztatni. Heles fehérnép volt, de úgyis tudtam, hogy se kapálni, se markotszedni nem tud, így hát nem is igen veszõdtem vele.
Tél volt, befagytak már a folyók vizei. Mondom a komáimnak, gyertek nézzük meg, hogyha likat vágunk a jégen, jönnek-e a halak. Na, aki még ilyent nem látott, el sem tudja képzelni, hogy mennyi, de mennyi hal volt ott! Csak úgy nyüszögtek! Két legény bement a hálóért, utána levetkõztek ingre, gatyára. A jégen a likat megnagyobbítottuk, az egyik legény jobbról, a másik balról bebújt a jég alá, mi meg fentrõl dirigáltunk, hogy merre menjen. Mire odaértek, ott is csináltunk egy nagy likat, hogy ki tudjanak bújni. Majd fogtuk a hálót és húztuk kifelé, de nem bírtuk, nagyon nehéz volt. Nem tudtunk mást tenni, kihoztuk a derest, ráfogtuk a hálóra. Szerencsésen sikerült a hallal teli hálót a szárazföldre húzni. Ennyi halat életemben még nem láttam. A sok halat két kocsival kellett behozni. Került is belõle boldognak, boldogtalannak." (7)
Kiss Pista bácsi a lovairól is sokat mesélt. Nagy bánatára a háború alatt elvitték a családtól a világ legjobb lovait, mert olyan állatok mint Pista bácsi lovai, se elõtte, se utána nem voltak senkinek.
"Egyszer az öreg szekérrel igyekezett haza Csornáról. Sietett, mert délre otthon akart lenni. Hallotta ám, hogy Csornán húzzák a delet. Fogta magát, hajtott veszettül. Odaért Szovátra, hát még ott is szólt a déli harang. Hajtott tovább. Hazaért. Kifogott. Otthon éppen akkor emelte a kanalat a szájához, amikor befejezõdött a déli harangszó. A lovainak köszönhette, hogy idejében megebédelhetett. Hát nem csoda, hogy sokáig siratta a lovait." (8)


Milus István története:
"Tudjátok mi gyõztünk és elfogtunk egy csomó kozákot. Be köllött hajtani üket a kapitányunk elé. Én vótam a cukkszfürer, vagyis a szakaszvezetõ a huszárokná, ami magas sarzsi vót a legényekné. Szóva nekem köllött vezetni az egész bagázst. Odaértünk a kapitány elé, és jelenteni akartam, amikor a kapitány rettenetesen rám ordított:
- Fürer Milus, vasisten los dort! - és az ülõ kozákra mutatott.
Ránéztem a kozákra. Ijedtemben majdnem leestem a nyeregbõl. Uramfia! Akárhogy néztem, nem vót feje, mégis egyenesen, keményen ült a lován. Káromkodtam magamban, de csak magyarul.
- Kapitány úrnak alázatosan jelentem, ez a bitang kozákja nem jelentette nekem, hogy valahun elhagyta a fejit.
A kapitány kegyetlenül lehordott.
Milus bácsi meséje végén mindig a fejére mutatott és még hozzáfûzte a mondandójához, hogy azért az én fejem mint látjátok még megvan." (9)


Kedves adatközlõm (10) bátyjától, Halász Istvántól hallotta a következõ történetet, amit Ferenc Józsefrõl meséltek a fronton.
"Egyszer Ferenc Jóska meglátogatta a bakákat a fronton. Há pont nyugodtak a fegyverek, nem lûtek a bakák. Hogy Ferenc Jóska ne unatkozzon, há kitaláták, hogy elviszik vadásznyi, mer ugye Ferenc Jóska azt igen szeretett. Hanem a tiszt urak fítek attú, hogy Ferenc Jóska semmit se fog lûnyi, mer há má öreg vót, meg má rosszú is látott, meg má a keze is remegett. Há kitaláták, hogy egy tikot fõkötnek a fára ugye, aztán amikor Ferenc Jóska lû, majd elmetszik a madzagot amin a tik lóg, aztán majd azt monják, hogy sast lût. Mindent szípen elõkíszítettek a vadászatho, aztán vittík a fáho Ferenc Jóskát, aztán mondták neki, hogy fölséges uram ott röpül egy sas. Jóska lûtt, madzag szakadt, tik leesett. Há hizelkedtek az urak, hogy milyen jó lüvís vót, meg milyen nagy sast sikerût lûnyi. Nízte Fernc Jóska a tikot, nízte aztán így szót:
- Há urak én nem vagyok abba ollan biztos, hogy ez a madár sas.
Bizony megrímûtek az urak. Gondúták, hogy bizony most baj lesz, mer há Ferenc Jóska mégse ollan hüle, mint hittík. Há gyõzködtek is, hogy nízze meg jól a fölsíges úr, mer há mi vóna az ha nem sas, meg há nízze csak meg, hogy ollan a szine, mint a sasnak, meg a teste is ollan.
- A szinive meg a testive nincs is baj - mondta Ferenc Jóska - hanem a fejive. Avva van a baj tiszt urak! Ekkor Ferenc Jóska elõkotort a zsebibû egy pízdarabot, aztán azt mondta, hogy az urak nízzik csak meg, hogy nem sas amit lût, mer há még a pízen is rajta van, hogy a sasnak két feje van.
Persze amikor fijatal vót Ferenc Jóska, akkor vót ám esze! Û is átlátott a szitán. Mer mesítík rúla, hogy egyszer rókára vadászott, aztán nem sikerût neki lelûnyi, pedig jó lüvõ vót. Há akkor azt mondta a kisíretibe levõ uraknak, hogy a róka nem ollan ravasz, mint a kisíretibe levõ urak, mer ha ollan vóna, akkor most az û kedvijér halottnak tettetní magát."


Jegyzetek:

(1) Más változata: Horváthné Takács Judit: Történetek a Rábaközbõl. In.: Rábaköz honismereti évkönyv 1996 (szerk.: Pájer Imre). Csorna-Kapuvár, 1996. 82-83.
(2) Farkas-Solymos-Novák: Adatok Rábacsécsény község történetébõl a II. világháborúig. Házi sokszorosítás. Rábacsécsény, 1970. 115-116.
(3) U.o. 116.
(4) Farkas János (1914-1998), Rábacsécsény.
(5) Farkas-Solymos-Novák i.m. 102.
(6) Farkas János (1914-1998), Rábacsécsény.
(7) Farkas-Solymos-Novák i.m. 103.
(8) Farkas János (1914-1998), Rábacsécsény.
(9) Takács Jenõ (1926-), Rábaszentmihály
(10) Halász Brigitta (1898-1992), Rábaszentmihály.